This message is only visible to admins.
Problem displaying Facebook posts. Backup cache in use.
Click to show error
Problem displaying Facebook posts. Backup cache in use.
Click to show error
Error: Error validating access token: The session has been invalidated because the user changed their password or Facebook has changed the session for security reasons. Type: OAuthException
A Stanfordi Egyetem pszichológiaprofesszora, Carol Dweck kimutatta, hogy sokkal eredményesebb és motiválóbb, ha egy gyermeket nem az értelmi képességéért, hanem az erőfeszítéséért dicsérünk meg. Így tanul meg keményen dolgozni, ahelyett, hogy képességeiben bízva hátradőlne. A kutató szerint a tehetségükért, képességeikért dicsért gyerekek alulértékelik az erőfeszítés fontosságát: azt tanulják meg, hogy okosnak kell látszaniuk, ezért nem kockáztatgatják meg, hogy hibázzanak, így hamar kudarcot is vallhatnak. Akikben viszont az igyekezet fontosságát erősítik, úgy érzik majd, hogy befolyással vannak a dolgok alakulására, folyamatosan tanulnak, erőfeszítéseket tesznek, és akkor is kitartóan iparkodnak, ha valamilyen nehezebb problémát kell leküzdeniük, ettől pedig még jobban fejlődnek. (Forrás: L. Stipkovits Erika)
"Nemrég járt nálam egy férfi, tizenöt éve fáj a feje. Nagy nehezen, sok 'fedősztori' alatt eljutottunk egy lényegesnek tűnő lelki történéshez: abban az időben döntést hozott magában, hogy elválik a feleségétől. Megbizonyosodott afelől, hogy a kapcsolatukból valami fontos elem (nem a szenvedély, a szerelem és hasonlók – ezek már rég elpárologtak –, inkább az őszinte érdeklődés) végleg kiveszett. Amikor azonban ezzel előhozakodott volna, kiderült, hogy a felesége megcsalja. Ez a hír mellbe vágta, összezavarta, és arra sarkallta, hogy mindenáron maga mellett próbálja tartani a nőt. Sikerült! Azóta a 'megvagyunk', 'nyilván nem az a lángolás' jelzőkkel leírható házasságában él, enyhe bosszankodás, neheztelés színezi a hangját, ha a nejéről beszél, és… fáj a feje. Minden egyes nap. Ez a történet egy régebbire emlékeztetett, ahol egy középkorú hölgy csípőbetegségével szomatodrámáztunk. A játék során az derült ki, hogy erős vágy ébredt benne a függetlenségre és a kreatív munkára, ezért elhatározta, hogy kilép a férje által vezetett családi vállalkozásból. Amikor azonban ezt közölte otthon, és látta a férfi érzelmi összeomlását, visszalépett. De 'csak az egyik lábával' tudott, hiszen a 'másikkal' már elindult valamerre, amikor hozott egy döntést. Akkor kezdett el sántítani, és egyre erősödő, semmivel nem csillapítható fájdalmakról panaszkodni… Bár e két történetben a 'válás' motívuma is közös, nem ez a lényeges. Hanem az ajtó, ami kinyílt, de nem mentek be rajta. A döntés, ami megérett, de nem követték tettek. A dramaturgia íve, amely megtört egy ponton. A lelki meghasonlás. A bátorság hiánya. És az ezeket követő testi szenvedés." Dr. Buda László: Mit üzen a tested?
"Az első házasságom három és fél év után felbomlott. Később megint megnősültem, és három és fél év múlva vége lett a második házasságomnak is. Sokáig úgy véltem, hogy ezt a nők csinálják velem, és a terapeutám volt az első, aki azt állította, hogy erre a szép eredményre nagyon büszke lehetek, mert ezt én értem el a magam erejéből. Az én akaratom szerint történik pontosan. Akkor úgy éreztem, hogy ez az ember hülye, ő azonban azt mondta, hogy nézzük a tényeket. Amikor három és fél éves voltam, anyámat elvitték Auschwitzba, apámat munkaszolgálatra, nagyanyámat a gettóba, és egy húszéves katolikus nő, akit én nem is ismertem, az életét kockáztatva bújtatott engem, különben megöltek volna. Három és fél éves koromtól ötéves koromig az volt az érzésem, hogy mindenki otthagyott. Mindazoktól el kellett válnom, akiket addig ismertem. Elveszítettem az apámat, az anyámat, a nagyanyámat, és egy ismeretlennel éltem együtt. A terapeuta szerint az egyik legfájdalmasabb az volt számomra, hogy mindez nem az én szándékom szerint alakult, nem én akartam így. Ez történt velem. Ezt szenvedtem el. Bosszúból, hogy ura legyek a helyzetnek, felnőttkoromban elintéztem, hogy három és fél év után a kapcsolataimnak vége szakadjon. Szerinte ez olyan boldoggá tett belülről – bár tudat alatt –, hogy megérte a szenvedést, amit a tudatomban átéltem. Ő azt mondta, hogy tudat alatt nagyon büszke voltam arra, hogy most én vagyok az életemnek a mestere. Ez az ötlet mélyen elgondolkoztatott,mert rávilágított arra, hogy van bennem valami, amiről nem tudok. Ez meg is ijesztett, de nagyon érdekes is volt. Akkor kezdtem el azon gondolkodni, hogyan tudnék összeköttetésbe kerülni önmagammal. Mert az nyilvánvaló volt, hogy ha ezt nem teszem meg, akkor az a részem fogja vezérelni az életemet, amit nem ismerek. Akkor elhihetem, hogy nincs szabad akaratom, hogy a sorsom diktálja, mi történik velem. Ha nem megyek el terápiára, nagyon könnyen azt gondolhattam volna, hogy nekem az a sorsom, hogy három és fél év után mindenkit elveszítsek…" #Feldmár András